Nő a gyerek kereső ember szíve
Felsírtál, s könnycsepp hullt mennyből a földre, a hónapok csendjét kis lényed megtörte.
Mamád, ki méhében néked otthont adott, az élettől egy csodaszép kisfiút kapott. Mint legdrágább kincsét, magához ölelt, elfáradt, de ily szép terhet még nem viselt.
Testével érezte, ahogy kis szíved dobban, s annyira szeretett, hogy nem lehet jobban. Hálás tekintetét az égnek felemelte, s legszebb gondolatait mind feléd terelte. Arcod köré fonta két puha tenyerét, s néked adta keble mindösszes kenyerét.
Sötét volt, csak a békés csend figyelt, s léted minden kérdésre megfelelt. Egyszerre lélegzett most anya és lánya, s érezte, élete már nem volt hiába.
S egy halk szavú asszony meghallván a vágyam, Apa pocakjára odafektet lágyan. Hogy míg átöleli piciny hasonmását, boldogan hallgassam szíve dalolását.
Meleg tenyerével simogatja bőröm, ha elszenderednék, most Nő a gyerek kereső ember szíve lenne az őröm. Olyan jó így együtt, feküdni az ágyban, Anya pocakjában ilyen álmot láttam.
Békés biztonságban indul földi létem, Hálásan köszönöm csendes születésem. Ez a boldogság azonban ahoz az épülethez hasonlít, melynek állanak ugyan már falai, de nincsen még fedele.
Ez a fedél, a házas élet boldogságának betetőzése a gyermek.